A kínai nagy falnak sok különálló, látogatók számára nyitott szakasza van. Azt képzeltem, hogy ha valaki felmegy a falra, akkor az fél Kínán egyszerűen végig tud sétálni, de sajnos ez nem így van. A falszakaszok 5-10 km hosszan vannak karbantartva és megnyitva, természetesen az országhoz illendő számú őrrel, wc-vel, és karbantartó személyzettel ellátva.

Vegyesbolti nasik: csirkeláb és egyéb nyalánkságok

Peking mellett több közeli látogatható szakasz is van, mi a Badalingot választottuk, mert ide a legegyszerűbb busszal kijutni. Sok helyen kínálnak a városban szervezett túrát - valójában egy helyi busszal 12 kínai yuanért, azaz kb. másfél euróért ki lehet jutni a városból egy óra alatt. Egyébként is nagyobb élmény volt ez így, mert a buszon egyedül mi voltunk külföldiek. Ez valójában a falon is majdnem igaz volt, sőt, egész Pekingben alig pár alkalommal találkoztunk nem kínai turistával. Ennek ellenére a látványosságok igen csak nagy népszerűségnek örvendenek a helyiek körében - rettenetesen pozitív, hogy pl. a nagy falra menő buszon szinte csak kínai fiatalok ültek, akik valószínűleg a suli időt megrövidítve, délutánra kiugrottak sétálni, túrázni egyet.

Általánosságban emiatt tök jó hangulat volt mindenhol, a légkör felszabadult, jókedvű, laza. Mindenki figyel a másikra, ha fotóztunk, volt hogy 10 ember megállt egy pillanatra, hogy ne sétáljanak bele a képbe, beszéltek hozzánk is kínaiul, de csak illedelmes határokon belül, pl. szóltak, hogy Viktor zsebéből kilóg a jegye, nehogy elveszítse. Volt aki odajött, és látta, hogy gyönyörködünk a fákban, és mutogatta, hogy ugye mennyire szép, neki is tetszik, aztán ment tovább.
Lépten-nyomon kis bódékból, boltocskákból árulják a teát és a nassolnivalókat, szuveníreket. Soha nem tukmáltak ránk semmit az árusok, nagyon kedvesek, de egyáltalán nem erőszakosak. A látványosságoknál kicsit magasabbak az árak, de abszolút nem kirívóan, úgyhogy szinte soha nem kellett gondolkodnunk, mit vigyünk enni, mert az úton mindent meg lehetett oldani.
Nagyon-nagyon hideg van. Elvileg -2, -5 körül van a hőmérséklet, de néha fúj a szél, és a város keleti részén, és a falnál is, csontig hatoló hidegnek érzi az ember, főleg, ha egész nap úton van. Mégis mindig találtunk lehetőséget, hogy bemenjünk ide-oda kicsit megmelegedni, a helyiek is ezt csinálták, barátságos hangulata volt így a hideg napjainknak.
A nagy falnál a tegnapi téli mese folytatódott. Út közben vásároltunk pár harapnivalót, és a hoteltől elég sokat is kellett utazni, így dél körül értünk ki a Badaling falszakaszhoz. Még ekkor sem szállt fel a tejfehér köd, és apró szemekben szállingózott a hó. A hegyek éppen csak megmutatták a képekről ismert dimbes-dombos arcukat- a köd miatt csak a következő , közeli csúcsot vagy völgyet lehetett látni, a háttér a ködbe burkolózott. A falra a belépőjegy megváltása után hosszú, magas lépcsősorokon lehet felmenni, amiken jó pár fokot meg kell mászni a kanyargó utakon, mire feljut az ember a nagy fal bejárati bástyájához. Itt két irányba lehet kirándulni - teljesen mindegy , hogy az ember merre indul, mert a meredek kaptatókat újabb és újabb lejtők váltják, és a fal a hegyek ormait követve kacskaringózik. A ködben ebből nem sokat láttunk át, mindig hagytuk magunkat meglepni, hogy merre megy majd az út.
A fotók nem sokat adnak vissza az élményből, mint ahogyan a tegnapi helyről sem. Így a második napon, még mindig igencsak megfázva és fáradtan, de már rájöttem, miért is szerveztük ezt fél éven át, miért utaztunk végig több, mint 24 órát, miért költünk itt el egy rahedli pénzt, és hogy egyáltalán mi a fenét keresünk mi itt - ezek az élmények egyszerűen leírhatatlanul fantasztikusak.

A szépségekkel feltöltődve, de a hidegtől kimerülve úgy döntöttünk, hogy ez a nagy túra elég is volt egy napra, és hazamegyünk leolvasztani a 3 pár zoknit a lábainkról. Egy nagy forró zuhany, teázás és egy korty pálinka után visszabattyogtunk a városba, és egy elegánsabb étteremben elköltöttük a karácsonyi vacsoránkat. Pekingi kacsát szerettünk volna enni, és az elvárásainkat ismét bőven túlteljesítette a hely. A pekingi kacsa egy egészben sült, pácolt, zsíros kacsa, aminek egy nagyon éles késsel a melle húsát vágják vékony szeletekre. Ezeket a szeleteket különböző szószokba lehet mártogatni, mellé kínai zöldségeket tenni, majd egy vékony tésztába csomagolva hamm, bekapni. :) Ehhez egy ázott kutya ízű fehér levest kaptunk, ami nekem nagyon ízlett, Viktornak kevésbé.
Rendeltünk egy helyi specialitást is, ami egy virág és gumiabroncs ízű pálinkaféle - kb. egy sör áráért egy fél literes üveggel kaptunk belőle, egyelőre elképzelhető, hogy marad otthonra, de az a helyzet, hogy egyre jobban ízlik.
Desszertnek ragacsos rizzsel töltött lótusz gyökeret ettünk mézzel - eléggé király volt! Ezen kívül itt találtuk meg a kedvenc kínai üdítőnket, a lulut, ami egy édes, krémes mandulatej - jegesen és melegen is kiváló.

Teli élményekkel és hassal - a szenteste így kettesben szebben nem is sikerülhetett volna!

Tavaly azt gondoltam, hogy ha valahova soha az életben nem akarom betenni a lábam, akkor az Kína. A fejemben ugyanis egy eléggé negatív kép alakult ki a kínaiakról - valahogy egy koszos, kaotikus, szagos helyet láttam magam előtt, tele gagyi színes műanyaggal, köpködő, tülekedő, kiabáló fura népséggel, akik le akarnak majd biztos húzni, és tutira nem lehet majd semmit elintézni, és a közlekedés egy káosz.
Na hát ennél rosszabbul nem is gondolhattam volna. Az első két nap után azt kell mondjam, hogy mindennek a tökéletes ellenkezőjét tapasztaltuk - olyan gyönyörű helyeken jártunk, mint talán még soha, és mindezt olyan környezetben, és olyan fogadtatásban részesülve, amit álmainkban nem gondoltunk volna.
Kb. senki nem tud angolul, de ez baromira nem zavarja őket. Simán beszélnek veled kínaiul, tök lelkesen mondják a dolgokat, mutogatnak kézzel-lábbal, a legfontosabb szavakat beleszövik angolul, mosolyognak, nyugodtak, nagyon figyelmesek az utcán. Itt Pekingben nem néznek minket ufonak, mert Európaiak vagyunk, nem mutogatnak, nem fotóznak, tök normálisan kezelnek, segítőkészek, de nem nyomulósak.
Eddig egy kezemen meg tudom számolni, hány turistát láttunk. Jelenleg persze szezonon kívül vagyunk, ami azért meglepő, mert így télen is gyönyörű a környék, és nagy élmény a várost megnézni - egy igazán szép célja lehet egy téli kirándulásnak.
A turista látványosságoknál is főleg kínaiak vannak, ami tök jó élmény - sok fiatal, tizenévesek, családok.
A belvárosban kb. 300 méterenként vannak ingyenes, fűtött nyilvános wc-k- papír, szappan, kézszárító, és makulátlan tisztaság mindenhol. Rengeteg az utcán dolgozó ember - nagyon sok rendőr, takarító. Minden nagyobb aluljáróban 3 fős személyzet van - egy tiszt fekete ruhában, és kettő közlegény narancsban. :)
Minden egyes metró lejáratnál és a forgalmasabb helyeken rendőri felügyelet van, és belépéskor elektromos kapun és a reptereken használt táska röntgenezésen kell átjutni. Mindezt általában női rendőrök végzik kitörő lelkesedéssel, a dolognak nincs ijesztő hatása. Ettől függetlenül nem szeretnék a kínai állam ellensége lenni. :)
A tömegközlekedés szuperül átlátható a 19 metróvonal ellenére, és a jegyvásárlás is nagyon egyszerű.
Az utazástól és a 7 órás időeltolódástól kicsit megfáradva az első napunk valójában csak egy fél napos programra volt jó - 11 körülre szedtük össze magunkat, és indultunk el kalandozni. Mivel a város ennyire barátságosan fogadott bennünket, így nagyon hamar fellelkesültünk, és a csípős hideg ellenére is nagy lendülettel kezdtük meg a nyaralást.
Az első hely, ahová egy korai ebéd után mentünk, a Nyári Palota volt. Milyen hülyeség ide télen menni, bosszankodtam Viktornak, de persze megint nem volt igazam. :) Egy téli mese országba kerültünk.

Ilyen szép helyen szerintem még szó szerint soha nem voltam.
A hatalmas park egy tó körül fekszik, benne elég magas kaptatókkal, ösvényekkel és kisebb-nagyobb épületekkel. A kínai kertépítészet valami fenomenális - minden a harmónia jegyében van tervezve, hihetetlen alapossággal kitalálva és kivitelezve.
Amit Marokkóban vártunk, és végül nem találtuk meg, azt itt kamatostul visszakaptuk - és fogadok, hogy a fotókon mégis az fog szebben mutatni. Ezt az összhatást ugyanis teljesen lehetetlen lefotózni. Az ember egyszerűen bármerre fordul, észrevesz egy helyes kis részletet, de ha a kertekben és épületekben mozog, ott is valahogy mindig minden a helyén van. A növények kombinációjától kezdve, az út szegély kövén át, az épületek legapróbb részleteiig minden összhangban van. Sok helyen zenét is játszanak le, ami még jobban erősíti ezt az egyensúlyt. Mindez egy hatalmas, jégtükörrel borított tó körül kacskaringózik, ahol heteken át is hiába nézné az ember a pavilonok és személyek kézzel festett részleteit, akkor sem érne a végére.

A legtöbb építmény nagyrészt fából van, és kézzel festett képek és jelenetek díszítik őket. A tó mentén egy több száz méter hosszú pavilonon végighaladva, méterenként nézegethet az ember újabb remekeműveket - kétszer ugyanaz még véletlenül sem fordulhat elő.

Hát itt kolbászoltunk egészen a naplementéig - egy cseppet sem bántam volna, ha mondjuk négy napig csak itt kellett volna lenni, akkor sem tudtam volna megunni. Az egyetlen gondounk, hogy baromi hideg van itt most, úgyhogy kb. 3 óránként be kell mennünk valahová, különben kint teljesen széjjel fagyunk.

A metrózás remek alkalom egy kis melegedésre, úgyhogy beutaztunk a belvárosba egy kis sétálóutcázásra. (Ez egy bevásárló utca, kicsit kevésbé nyűgözött le minket, teljesen nyugati mintára épül, mintha csak egy túlméretezett Váci utca lenne)
Végül találtunk egy szimpatikus éttermet, ahol egyből bele is csaptunk a levesbe. :)
Én visszafogottan egy disznóvesének becézett gombás ételt kértem, ami nem volt különösebben új ízvilág, viszont nagyon jó minőségű volt, úgyhogy élveztem. :) Sajnos túlvállaltam magam, és egy marhahús levest is berendeltem, úgyhogy a kajámnak nagyon nagy erőfeszítések árán is csak a felét tudtam leküzdeni.
Viktor jobban belevetette magát a kínai izgalmakba - egy fogalmunksincsmit rendelt, amitől nagy izgalomba jöttek a kiszolgálók, és rövid várakozás után egy nagy lánggal alulról begyújtott kis vasedényt hoztak ki. Mivel az egész cucc bugyborékolva forrt, így hamarosan kicsit lejjebb vettük a lángot, de pár perc után a pincérek szaladtak hogy ajaj, nem ég eléggé, és újra meggyújtották. Az ok kóstolás után derült ki: a tálban rotyogó fűszeres lében ugyanis friss disznó belsőségek úsztak, és különös figyelmet fordítottak arra, hogy minden kellően megfőljön. A tüdőn, vesén és májon kívül volt benne valami fehér mirigy, ami nálam kiütötte a biztosítékot, szerintem 100 európaiból kb. kettő ette volna meg ezt a cuccot - szerencsére Viktor világlátott legény, és pont átment a rostán, úgyhogy ő élvezte a kísérletet. :)

Tele pocakkal jó nagyot sétáltunk vissza a hotelbe, ami egyébként nagyon elnyerte a tetszésünket annak ellenére, hogy a szobánkban nem működött a wifi, és nem volt szekrény sem. Az ágy kényelmes, a víz forró volt, és a csí is jól áramlott, úgyhogy mindig jókat tudtunk aludni, ami a legfontosabb.
Nagyon közel voltunk a belvároshoz, és mellettünk is egy szimpatikus sétáló utca volt, tele éttermekkel, és legközelebbi metrómegálló már a tiltott város melletti, úgyhogy ennél jobb helyen nem is lehettünk volna. Ez még így is egy jó 30 perces sétát jelentett napi szinten a metróig: a város óriási, teljesen más lépték, mint az általunk megszokott.
Ebben a körzetben már annyira figyelnek a biztonságra, hogy a járdákat kordonok választják el az úttól és mindenhol ott vannak a kamerák. (a repülőtértől kezdve, a hotelen át, mindenhol bele kellett mosolyogni egy fénykép erejéig, ja és persze az országba lépéskor kötelező az ujjlenyomat leadása is!) A belvárosi részben több helyen csak akkor engednek tovább menni a járdán, ha átvizsgálták a táskád a röntgen géppel, és persze ha bemutattad az igazolványaid. Tehát mi már a hotelig is csak akkor tudunk elsétálni, ha út közben ellenőriztek. A dolog alapvetően félelmetesen és idegesítően hangzik, de valójában elég barátságos hangulatban zajlik. A legtöbb rendőr itt nő, végig vigyorognak, jópofák, énekelgetnek, és a civilek is mindig váltanak velük néhány szót áthaladáskor.

Mintegyfél éves szervezés után, eddigi legnagyobb kalandunkra indulunk. A tervünk szerint 7 repülőúttal 3 országot fogunk meglátogatni, számtalan állomással és remélhetőleg egy életre szóló élménnyel gazdagodunk majd.

Az első nehézségen már túl vagyunk - hiszen maga a szervezés sem volt a legegyszerűbb feladat, és a nagy tervek sok előkészületet igényeltek. Minden egyes programot, repülőutat és szállást magunknak szerveztünk, ami nem kis kihívást jelentett, és a szoros időbeosztás miatt abból indulunk ki, hogy szinte biztosan nem fog minden a tökéletes forgatókönyv szerint haladni, de próbálunk nem stresszelni rajta. Mindenesetre egy kb. 40 oldalas összegyjtött foglalási mappával, két útikönyvvel, és szorgosan lementett offline digitális útravalóval indultunk el.

Még így is elég sok kérdéses pont maradt, dehát ennyi erőfeszítés után bízzuk magunkat kicsit azért a véletlenre is. Azért azt szeretném megjegyezni, hogy alapvetően ezt az utazási módot kevés ismerősömnek ajánlanám, viszont egy picit több pénzért, és kevesebb megállót betervezve maga a távolkelet számomra továbbra is egy olyan csoda, amit mindenkinek jó szívvel ajánlanék - bár inkább szervezett utazás keretein belül.

Kapszulahotel a moszkvai reptéren - az alvás árát itt órában mérik

Egy 16 órás repülőút soha nem nagy élmény, főleg, ha 7 órát kell várni éjszaka az átszállással. Így ajtótól ajtóig jóval több, mint 24 óráig voltunk úton. Ehhez valójában nem nagy lelkesedéssel, de annál nagyobb idegességgel álltam hozzá, nem beszélve arról, hogy elég betegen, éjszaka indultunk Bécsből. A kínai tranzit vízum ügyintézése maga volt a vicc, így elég sok kétség maradt bennünk ezzel kapcsolatban is.

A bécsi reptéren alapból kiállítottak a sorból, és fél órát vártunk, mire eldöntötték, hogy felszállhatunk - e a gépre, mert az orosz légitársaság szemlyzete még nem hallott a kínai tranzit vízumról. ( két emailt küldtem róla csak nekik, a kérdéses kolléga véletlenül épp a helyszínen is volt) Egy mappányi német és angol nyelvű kinyomtatott konzulátusokkal folytatott emaillel bizonygattam az igazam - még szerencse, hogy ezt nem moszkvában vagy Kínában kellett megtennem, mert itt nem sokra mentem volna vele.

Végül felszállhatunk, biztosítottak arról, hogy Pekingig egyenes az utunk, ehhez képest Moszkvában újra be kellett mutatnom mindent az átszálláskor, megtörtént ez is.

Végül kíbírtuk a hajnali tranzit tartózkodást és az utakat is. Az Aeroflotról az egyik fórumban annyit olvastam: "elvisznek oda, ahová kell", hát pont ennyit lehet róluk elmondani, elég bunkók a stewardessek, a repülőn kapott kaja nem túl jó, ráadásul el is fogyott, amit szerettünk volna, a vacsora egy szelet csokis bolti süti volt. A földi személyzet, mint fentebbi példa mutatja, nem kifejezetten felkészült, a bőröndünket eltörték. Mindezt nem túl olcsó árak mellett...

Kínába érkezve további várakozásra és kellemetlenkedésre számítottunk, de a lehető legnagyobb meglepetésben volt részünk. Az éjjel fél egyes érkezés ellenére már a reptéren elkezdődött a meglepetés-özön; a vízum ügyintézés hihetetlen gyorsan, probléma mentesen zajlott. Mindenki mosolyog, kedves, türelmes, az emberek nyugodtan, rendezetten sorba állnak, nagyon figyelnek egymásra. A taxikhoz egy elkerített sorban kell állni, ahol 4-5 ember segít beszállni, eligazodni, információt adni. A taxisunk gyors, kedves, mosolygós volt, nem húzott le, az ajánlott tarifát kérte el. A hotelben a hajnali 3 órás érkezésünk ellenére készenlétben állt a recepciós, azonnal mindent elmagyarázott, és már ágyban is voltunk. :) Ilyen egyszerű és kényelmes érkezésünk ritkán volt eddig! Köszi Peking!

Kellemes kis hotelünk, saját szentéllyel

Igen, igen, végre eljött ez a várva várt utazás is. 

A történetünk Marokkóval pár évre nyúlik vissza, ugyanis először jó 5-6 éve kaptam meleg szívű ajánlásokat az úti célról, és azóta a téma újra és újra feljött. 2 éve a Pelikán oldalán találtunk egy nagyon kedvezményes csomagot, de valahogy idő hiányában nem éltünk a lehetőséggel, hogy elmenjünk.

Akkor utánanéztünk, és elkápráztatott a rengeteg színes kép, és elképesztő beszámoló a helyről - így a bakancslistánk igen előkelő helyére került egy Marrakechi kiruccanás. A dolgot erősítette, hogy lényegében bárkinek említettük, mindenki világra szóló élményekről számolt be a hellyel kapcsolatban - így nem volt kétségünk afelől, hogy itt nem hétköznapi kalandokban lesz részünk.

Hát bizony nem is azokban volt, bár tegyük hozzá, nem feltétlenül a jó értelemben....

Az indulás előtt mindketten eléggé kifacsartnak éreztük magunkat, mert a megelőző hetekben sokat dolgoztunk, és a szabadidőnkben is szinte mindig az autóban ültünk, vagy mentünk valakivel valamiért valahova. Úgy éreztük, ránk fér egy kis elvonulás, kikapcsolódás.Aki ilyesmire vágyik, annak melegen ajánlom, hogy inkább menjen el Bükfürdőre vagy az erdőbe vagy maradjon otthon, de NE Marokkóra pályázzon - vagy ha mégis, akkor NE maga szervezze utazási iroda nélkül, vagy ha mégis, akkor NE menjen 5 csillagosnál alacsonyabb minősítésű, belvárosi hotelbe.

Nos én nem olvastam elég blogot előre, szóval a fenti cselekedeteket mind elkövettük. :)

Hogy ne csak panaszkodjak, hát kezdődjön a beszámoló!

Ryanair. Mit is mondhatnék... Indulás 40 perccel később, egy szűkös kis boeing telepakolva nagy szájú, újgazdag útitársakkal, minden sorban tülekedés - miközben Viktor a társaink által eldobált szemetet szedegette, hangosan megjegyezte, hogy nahát, milyen nehéz úgy honvágyat kapni, hogy az ember végig a 7-.es buszon érzi magát, de hát aki 50 év alatt nem tanulta meg a megtanulandót, annak már úgyis mindegy, hiszen eddig is elvegetált valahogyan... A légitársaság is bizonyította rátermetlenségét. A késés már megszokott náluk, nagy ügyet nem csinált belőle senki. Mivel az utóbbi időben már csak akkor ülhet egymás mellett a közösen vásárolt két jegy tulajdonosa, ha ezért extra összeget fizet, ezért a felszálláskor úgy folyik a helycserélés és a helyezkedés, mint egy Nagyszénás - Kardoskút útvonalon péntek délután 2-kor. Mindenesetre mi is barteleztünk két helyet egymás mellett, szerencsénkre. 

Csodás, tiszta időnk volt, így rengeteg szép helyre nyílt kilátásunk a magasból, és átrepültünk nagyon érdekes felhős területek felett is.

Láthattuk a száraz, homokszerű tájat is Marrakech körül - nagyon újszerű látvány volt, és attól függetlenül, hogy száraz hely, egyáltalán nem csúnya a magasból.

A beszállókártyánkon és a foglalásunkban érkezési időként 16:15 volt megadva helyi Marokkói idő szerint, ami -1 óra időeltolódást jelentett. Mégis mikor leszálltunk, 18:45-öt mondtak be a repülőn, ami a fél órás késés+1 óra eltolódásnak felelt meg - akkor most -1 vagy +1 óra van tulajdonképpen? A reptéren sajnos egyik óra sem működött - a perceket is teljesen rosszul mutatta, így nem volt miből kiindulnunk. Tájékozott útitársaink elmagyarázták, hogy 1 órával korábban vagyunk, és a telefonunk is -1 órára állt át a hálózat alapján. 

Hát nem volt helyes információ, mert valójában a mi téli időszámításunknak megfelelő időzónában voltunk, tehát +-0 órában hozzánk képest - több, mint 1 napba telt, mire erre rájöttünk, és nem csak mi, hanem portugál barátaink is, David és Ana, akik az első 4 napon szintén velünk tartottak.

Ennek ismeretében, eléggé hihetetlen az a tény, hogy a hoteltől rendelt sofőrünk türelmesen megvárta az immár 2 órával későbbi érkezésünket, mint amit megbeszéltünk. (1 óra a Ryanair és a végtelen ellenőrzések sora miatt, a második pedig a helytelen időzónából adódott) Itt már sejtettük, hogy itt a késések és az időpontok nem játszanak túl fontos szerepet az életben. :D Mindenesetre a fiatal négrus fiú rendkívül kedves volt - egy táblával várt minket, és nem győzte a kezünkből kikapkodni a bőröndöket - érkezésünk, mint a sztároké. :)

Amint elindultunk az autóval, máris az első sokk következett - a közlekedés. Minden fórum, blogger, útikritika stb. azt írja, hogy Marokkó a világon az elsők közt van a közlekedési balesetek számában. Amúgy tök hihető lenne annak alapján, ahogy közlekednek, kár, hogy ez (sem) igaz. Akár népesség, akár az autók számának arányában nézzük, mindig "csak" a top 30-40 közt marad az ország, egy egyszerű keresés nem ártana néhány cikkírónak, mindegy.

Szóval a körforgalomban egymás mellett 3 autó, és egy szamár meg egy bicikli, meg 2-3 motor. Mindenki dudál, mindenki bemegy, mindenki átjön, baromi nehéz követni. Thaiföld ehhez képest kismiska. Tényleg.

Marrakech egy aránylag kicsi, történelmi város. Az épületek az óvárosban és a külvárosban maximum 2-3 emeletesek, általában egy belső átriummal rendelkeznek, és szűk utcácskák mentén sorolódnak labirintus-szerűen egymás mellé. Rengeteg a zsákutca, és párhuzamos vagy merőleges vonal szinte sehol nem található meg a város szerkezetében. A házak alsó szintje szinte mindig egy garázs-szerű, nagy kapuval nyitható műhely vagy üzlethelyiség. Itt készítik a kézműves tárgyakat, faragnak, árulnak valamit. A földszinti helyiség előtt gyülekeznek a családok - sok helyen a földön ülnek a gyerekekkel, körülöttük az állatok, leginkább szamarak. És rengeteg holmi - általában szemét szétszórva, néhol tűz is ég az utca kövén, és itt égetik el a szükségtelen dolgokat.

Na ez a belváros.

Az érkezésünkkor itt haladtunk hosszan keresztül - a mindössze 6 km-es út mintegy 40 percig tartott. Számomra annyira sokkoló és hihetetlen volt, hogy amikor megérkeztünk, mielőtt kiszálltam az autóból, meg kellett néznem a GPS-el a térképen, hogy a sofőr valóban jó helyre hozott-e. És hát igen. Úgyhogy megérkeztünk ide:

A hotelünk bejárata egy szép, régi, de sima, ablaktalan ajtó volt, amin egy kopogtatóval kellett beeresztést kérni:

Érkezésünk után egyből fizettünk, minden korrekt volt. A szobánk gyönyörű volt; mívesen faragott ajtók, díszes bútorok, réz csapok és zuhanyszett na és színes, mintázott ablaküvegek díszítették. Sajnos régi fénye már megkopott, a falak kissé penészesek voltak a rossz szellőzés miatt, a tönkrement lámpákat nem cserélték ki, a rosszul szigetelő ajtó pedig minden hideget beengedett a belső, felülről nyitott átriumból. Ennek ellenére kellemes hely volt - ha nem lett volna védtelen a kültéri hideggel szemben, akkor egész jól éreztük volna magunkat itt.

Sajnos a meleg víz csak alacsony nyomással működött, és amikor hajszárítót kértem az volt a válasz, hogy tudják mi az, de ebben a Riadban ilyesmi biztos nincs. :) A Riad egyébként a konyhával is rendelkező hotelt jelenti, azaz kb. mindegyiket így hívják.

Úgyhogy kicsit átfagyva, kevésbé felfrissülten indultunk esti utunkra, ahol immáron Portugál barátainkkal együtt indultunk el a város piacterére.

A piactéren esténként végtelen mennyiségű sátrat állítanak fel, ahol különböző húsokat, zöldségeket, tengeri halakat grilleznek, illetve a tajin nevű, kerámiában párolt ételt kínálják. Ez általában vízzel készült, párolt hús, zöldségekkel, amihez sajnos aránylag keveset használnak méltán híres fűszereikből. Ezen kívül nyársra tűzött csirke és borjúhúst grilleznek, hozzá pedig sült krumpli vagy natur kuszkusz jár.

A pincérek folyton próbálnak a sátrakba csábítani, és ha valaki beadja a derekát, néhol dobszóval és énekkel üdvözlik az új vendégeket.

Nem tagadom, jól esett volna egy jó korsó sör, de hamar kiderült, hogy ilyesmire itt nem lesz esélyünk - a David által viccesen marokkói whiskey-nek keresztelt menta tea lett mindenhol a bevált italunk. Csapvizet nem ittunk, bár a hivatalos magyar tájékoztató weboldal szerint a higiéniai viszonyok nem különböznek nagy mértékben az európaitól. (Hát ezt pont ott aznap olvastuk, amikor még a hotelszobában is kevés volt a wc papírunk, mert a vidracsapat bizonyos tagjai irgalmatlan fosással küzdöttek) Jó lenne tényleg kimenni a hotelből, mielőtt valaki úti beszámolót vagy tájékoztatót ír.

Szóval maradtunk a teánál - forralt víz és menta, rossz ez nem lehet. Hát jó is volt, élveztük a teázásokat.

Másnap hűvös reggelre ébredtünk - könnyű, dzsekis időben indultunk el. Valójában ez volt a legszebb napunk az időjárást tekintve - kb. 30 percre még a pulcsi is lekerült rólunk, egyébként száraz, őszies időnk volt. Ideális a városnézésre, ezt is tettük.

Az óváros belsejében, ahol voltunk, egy nagy területet tesz ki az úgynevezett "souk". Ez a hivatalos meghatározás szerint az arab világban a belváros üzleti negyede - azaz piac. Marrakechben ez hatalmas kiterjedésű és nagyon gazdag, valójában ez volt az utazásban talán a leginkább lenyűgöző dolog. 

Ha az ember gyakorta turistáskodik, akkor egy idő után azért baromira meg lehet unni ezeket a bazárokat. Meg arra is rájössz egy idő után, ha amit itt megveszel, azt 90% százalékban otthon megbánod - mert rossz a minősége, nem is olyan szép, nem illik a lakásodba, vagy úgy általában véve nincs is rá szükséged. Ilyen helyről ajándékot vinni is nagy lutri, mert aki kapja, nem volt itt, nem jelent számára emléket, ezért nagy eséllyel nem is fog neki tetszeni, amit kap.

Na ez Marrakechben tényleg más. Itt rengeteg tényleg értékes, érdekes és gyönyörű kézműves árut láttunk. Az apró, sötét kis garázshelyiségekben olyan festményeket, faragványokat, réz- és fatárgyakat készítenek a helyiek, hogy az ember alig hiszi el, hogy a semmiből ennyire könnyedén képesek valami ilyen kifinomult csodát teremteni.

Az Atlasz, és az Atlasztól délre élők ősi népe, a berberek, akik gyakran kecskét és bárányokat tartanak, és ezeknek a bőrét dolgozzák fel hagyományos módszerekkel. Az itteni piacokon tőlük határtalan kreativitással készített, díszes bőr papucsokat, táskákat, bútorokat, és színes gyapjú szőnyegeket kaphat az ember jó áron, igen széles választékban.

Idegrendszer meg türelem viszont kell a vásárláshoz.

Sokszor egymástól pár méterre 5-10 szeres árkülönbséggel kapható meg ugyanaz a termék, és ha az ember korrekt árat akar, akkor hosszú perceken át alkudozni kell, hogy megkapja azt. Akinek ez nehezére esik (például nekem), az igen gyorsan át lesz vágva a palánkon, és hamar kiürül a pénztárcája.

Az árusok megfognak, behúznak, átölelnek, ha nem akarsz vásárolni, néha agresszívvé és sértegetővé is tudnak válni, és ha alacsony árat mondasz, kemény lelki terrorral élnek. Úgyhogy a vásárlás itt egy játszma: ritkán találni olyan eladót, aki korrekt árat kér, és nem igényli a perceken át tartó alkudozást és sok esetben vitatkozást.

Hát én nem tudtam jó képeket csinálni, mert az egész hely annyira sokkoló volt élőben, hogy nem igazán sikerült nyugodt pillanatokban jó képeket készíteni. (Amint megálltál, és elővetted a telefonod, máris a helyiek célpontjává váltál.) Szóval valahogy így nézett ki:

https://www.google.at/search?safe=active&rlz=1C1EJFA_enAT781AT781&biw=1517&bih=730&tbm=isch&sa=1&ei=bx0EXJDRB4XMaJC2ssgB&q=souk+marrakesch&oq=souk+marra&gs_l=img.3.0.0j0i10i30j0i30l2j0i10i30j0i30j0i5i30l4.957901.958547..959986...0.0..0.92.496.6......1....1..gws-wiz-img.......0i67.GrD-j55yxEo

 Ja, persze így a jó fotósok szemével néz ki, akik tudnak a szépségről képeket csinálni. A mi fotóinkon így néz ki:

És ezek még a szebb képek, mert nagyon sok helyen abszolút nem tudtunk fotózni. A szűk utcácskákon hatalmas a forgalom, főleg az esti órákban. Motorokkal, szamaras kocsikkal, kisautókkal hajtanak keresztül a tömegen, úgyhogy sokszor libasorban haladtunk egymás mögött, hogy el tudjunk férni. Egyébként általában így kullogtunk egymás után:

Először próbáltuk a google-ben megjelölt városközponti Touriost Information Point-ot megtalálni, ami sajnos nem létezett - keresés közben viszont egy kedves úr elmondta, hogy ez a tourist information dolog nála van, lehet foglalni utakat a sivatagba meg satöbbi. Nagyszerű, mi csak egy térképet akartunk, meg helyi felvilágosítást, erre az úr a kezünkbe nyomott egy használt, gyűrött térképet, és azt mondta "only 2 Euros" :D Köszi, nem.

Szóval megnéztük a Jma el Fnaa-t, a főteret nappali világosságban is - itt ilyenkor teljesen lebontják az esti grillsátrakat, és összetakarítanak. Szépen fel van seperve minden, de tök mindegy, estére minden nap ugyanolyan kosz lesz a hatalmas nyüzsgésben, sürgés-forgásban. Mindenki szépen lassacskán megy valahova, de nem tudjuk honnan, hova és minek. És a tér megtelik kígyóbűvölőkkel, akik kosárszámra borogatják ki a kobrákat a kőre fektetett szőnyegeikre, és pórázon táncoltatják a kisebb-nagyobb majmaikat, megragadva minden vizslató pillantást, és várva-várva az alkalmat, hogy mikor akaszthatnak valamilyen élőlényt a nyakadba egy kis apróért.

 A forgatagon át eljutottunk egyik fontos állomásunkhoz, a Saadian sírhelyekhez. Ezt a helyet nagyon meg szerettem volna nézni, ezért volt ennyire elől a listán - és valóban meg is érte, érdekes, és gyönyörű helyszín.
A története elég marokkói - ugyanis az 1500-1600-as években élt uralkodói család temetkezési helyszínéről van szó, ami szó szerint a város közepén van, a király palotától egy köpésre, a főtér mellett, a legnagyobb, legpompásabb mecset lábánál.
Hát ezt 1919-ig elfelejtették. Valahogy csak akkor fedezték fel újra, hogy ha, itt egyébként van egy palota, és díszes, színpompás mauzóleumok. Azóta turistalátványosságként üzemel.

Tényleg nagyon szép, bár ha nem lett volna itt tömeg, akkor kb. 20 perc alatt meg lehet nézni minden szegletét. Mivel elég sokan voltak, így a mauzóleumba kukkantásért egy jó fél órát álltunk sorba - ami egyébként teljesen megérte. Belépő: zsíros 7 Euro/ fő.

Ebédszünetünket egy tetőteraszos étteremben töltöttük, ahol felülnézetből tárult elénk a souk kettőssége a maga milliónyi kincsével, ami a tonnányi szemét közé van rejtve.

Itt ért minket az első tajin-élmény: a vízzel párolt kerámiatálas ételtől nem voltunk elájulva, hiányoztak a fűszerek és túl sok volt a folyadék. El is határoztuk, hogy itthon megadjuk a módját és majd otthon elkészítjük saját szánk íze szerint. (Megtörtént, jól sikerült)

A fizetést is egy kicsit elmarokkózták - az ételre majd egy órát, a számlára több, mint negyed órát vártunk. Úgyhogy kicsit ismét megcsúsztunk az idővel.

A helyiek egyébként mindenhol gyakran próbáltak segítséget kínálni, és elkalauzolni minket az utcák labirintusában. Mivel sok fórumon olvastuk, hogy ilyenkor nagyon vigyázni kell, ezért általában sikerült őket pár szóval lepattintani. Ilyenkor a rosszabb szándékkal megáldott helyiek olyan helyre is elvihetik az embert, ami az eredeti céljától igencsak messze van, és egy sötétebb zsákutcában könnyen zsarolás áldozatává válhat az ember - vagy fizet, vagy otthagyják a labirintus közepén. És ez persze a kevésbé erőszakos negatív kimenetel. A standard ilyenkor, hogy valóban elvisznek a célhoz, és utólag kérnek pénzt a segítségükért cserébe.

A felfedező útjaink általában ezek miatt a körülmények miatt nehézkesek voltak. A google navigációja sem működik az országban: Útvonalat lehetséges tervezni, de navigálni sajnos nem, így nem tudja az ember, hol merre kell kanyarodni, csak a pozíciót és az irányt látja.

A következő kijelölt úti célunkhoz, a legnagyobb mecsethez is így jutottunk el a souk-on keresztül. Sajnos ez minden interneten talált információval ellentétben felújítás alatt áll, így huzamosabb ideig zárva tart. Erről egy megnyerő külsejű és modorú fiatal helyi srác is tájékoztatott, aki szívélyesen kezdett el velünk beszélgetni, kiváló angoltudással. Elmondta, hogy szerencsére pont most zajlik a 2 napos berber vásár, aminek keretében a berberek az Atlaszon átkelve hozzák el áruikat, és a mai nap pont most az utolsó napja ennek az eseménynek. Itt van pár méter, 3 perc, elvisz minket szívesen, ha már a mecset zárva volt.

Gyanútlan és szuperkedves portugál barátaink kapva kaptak a remek alkalmon. Én ekkor lőttem be ismét a GPS-t. Jó pár perc séta, és kb. 500 méter megtétele után megérkeztünk egy cserzőműhelyhez, amit útközben meg tudtunk volna tekinteni belépő megfizetése ellenében. Ekkor léptünk mi közbe (sajnos kicsit így is későn, mert az ellenkező irányba mentünk, mint terveztük), és köszönettel minden továbbiakban felkínált segítséget visszautasítottunk.

Egyébként egy héttel később ismét berber vásár volt, két napos, csak most, csak itt, csak önöknek...

Elindultunk visszafelé, irány Marokkó egyik híres neves műkertje, amely tőlünk mindössze 2-3 km-re lehetett. Útközben azonban egyre kevésbé "turistás" helyeken vezetett az utunk, és a labirintuson keresztül a száguldozó motorok között is lassan haladtunk.

Ezeken a helyeken nem szerettem mászkálni..

Szerettünk volna ezután óvatosabbak lenni. Már az első éjszaka és rögtön másnap is tanúi voltunk 1-1 utcai verekedésnek. Így nem szerettünk volna napnyugta után a szállásunktól távolabb maradni, inkább az ismerős, biztonságosabbnak érzett terepekre bóklásztunk vissza. Így eldöntöttük, hogy inkább megnézzük a főtérhez közeli Bahia palotát, ahonnan később 30-40 perc alatt már haza tudunk érni.

Na szóval visszakutyagolás, jó bő 3 km. Na és MOST jöttünk rá, hogy bizony egy órával el vagyunk késve, ugyanis amíg mi azt hittük, hogy csak 4 óra felé jár, valójában már 5 előtt voltunk 10 perccel, így az 5-kor záró palotába már nem engedtek be minket. 

Teaszünet, kilátással a város legnagyobb mecsetére 

Sebaj, nekivágtunk a következő célunknak: jó fél órás séta az Agdal kertegik - ezek a királyi palotához tartozó, hatalmas területen elnyúló haszon- és díszkertek. Sajnos már zárt kapuk vártak, és kezdett besötétedni - így egy olyan célt választottunk, ami már TÉNYLEG nem lehet zárva, még pedig a Bab Agnaou kaput. Ez egy hatalmas, nagyon-nagyon régi kapu, az 1100-as évek végéről, ami az óvárost, azaz Medinát, és a Kasbaht, azaz a vezetőségi városrészt választja el.

Bármilyen szép is, az úton való átkelés kevésbé tett fennkölt hatást ránk:

Ezután visszaindultunk a városközpontba, ahol a vacsoránkat ismét egy tetőteraszon költöttük el, ahol a remek kilátás biztosított volt a nyüzsgő éjszakai főtérre.

Mivel ezzel a bejegyzéssel sajnos eléggé elmaradtam, így erről a napról rövidebb összefoglaló készül majd.

Sajnos pár hónapos visszatekintéssel írom az élményeket, így már elveszett a "most varázsa", de mivel ez a két nap olyan mély nyomott hagyott bennünk, és olyan sok fantasztikus kép készült, így szeretném mindenképpen feltölteni az élményeinket, hogy ezzel is megőrizzük ezeket a napokat az emlékezetünkben, és hogy kedvet csináljunk azoknak, akik a környéken terveznek néhány napot eltölteni.

Tehát augusztus 13, hétfő volt a következő napunk, amit a környéken töltöttünk el. A terv első sorban Hallstatt meglátogatása volt. Erről a városról valószínűleg már sokan hallottatok, ugyanis rendkívül híres fotók és filmek készültek itt - ha a világon bárhol bárki beírja a google-be hogy Austria, akkor valószínűleg a fotók közt az első 10-ben benne lesz ennek a helynek a fotója.

Most próbából beírtam, 10 képből 5 Hallstatt, igen, ez ennyire fel van hypeolva. Ráadásul a Muzsika hangjai is itt játszódik, ami valami oknál fogva a kínaiak körében egy nagyon kedvelt mű, így vannak tematikus kirándulások, aminek keretein belül emberek tömegeit hozzák ide, csak hogy lássák a várost.

Ezt akartuk mi megtekinteni, és mivel tudtuk, hogy népszerű hely, így korai indulást terveztünk. A camping-reggelink egy kicsit elhúzódott, így a kb. 1 órás utazás után csak kb. 10 óra környékére érkeztünk meg a városba.

Az út valami fantasztikus helyen vezetett. Amit a képeken lát az ember, az nem fogható ahhoz az érzéshez, amit átéltünk, amikor a kristály tiszta vizű tavak melletti völgyben autóztunk végig. Mellettünk a hegyek tele lombos, élénkzöld erdőkkel - úgy érzi magát az ember, mintha egy puha takaróként ölelnék körül egy nagy, kényelmes fotelben. Hallstatt valóban egy szép kis gyöngyszem ebben a gyönyörű környezetben - de valójában rengeteg hasonló kis falu van még a környéken, amik szintén nagyon szépek.

A sietség nem lett volna hiábavaló. 10 körül, amikor megérkeztünk, ugyanis már csak lépéstempóban tudtunk a városba behajtani - a személyautók és a buszok hosszú sora ácsingózott parkolóhelyet találni. Az út mellett lehetetlen megállni, nagy méretű, többszintes parkolóházak és parkolótelepek vannak a faluban. Mi kb. fél órás várakozás után a harmadik ilyen parkolóban találtunk helyet - itt mire leparkoltunk (kb. az egész procedúra egy fél órát vett igénybe), addigra nem volt több hely a városban - minden parkoló lezárásra került, és a parkolóőrök mutatták a további érkezők hosszú sorának, hogy hajtsanak tovább a következő faluba. 

Aki itt talált helyet, annak kb. 5-6 km sétát kellett visszafelé a tóparton tennie, mire visszajutott Hallstattba. Na bumm.

 Az autóból kiszállva bődületes tömet fogadott. A járdákon szépen szállingóztak vissza a turisták a parkolókból az óvárosba. Az óváros mellett buszokból szállt le a sok száz kínai. Tényleg baromi sokan voltak. A hely maga gyönyörű volt, és nagyon élveztük is a kilátást, a kis csónakok látványát a vízen, és a kisváros szép, régi kis utcáit. 

 Az óváros maga elég kicsi, kellemes kis séta, és telis-tele van mindenféle árusokkal, kézművesekkel, éttermekkel. Kb. az egész olyan, mint Velence, csak még olyanabb- nehéz elképzelni, hogy itt lakik valaki, teljesen turisztikai látványosság az egész - olyan, mint egy "Themepark" - Hallstatt témájú kiállítás, Hallstattban, Hallstattról :)

Amúgy nem árt meg, ha az ember egyszer eljut ide, mert valóban gyönyörűséges, de mi nagyon hamar besokalltunk tőle- már legfőképp azért, mert mikor elindultunk még a tömeg előtt tudtunk haladni, de sorra érkeztek az autókból kiszálló turisták, és nem volt kedvünk a tömeghez igazán.

Szóval eldöntöttük, hogy tovább állunk, főleg, mivel a parkolásért óránként valami 5-6 Eurot fizettünk, és hát ez is eléggé fájt. :D

Szó szerint futva indultunk vissza a kocsihoz, hogy ne kelljen még egy órát kifizetnünk, :D és két perccel a lejárati idő előtt boldogan adtuk át a helyünket a százával sorban álló autók egyikének. :)

Mivel nem volt konkrét tervünk a nap további részét illetően, ezért kinéztünk egy hegyi kilátópontot a Google-ben és úgy döntöttünk, felmegyünk addig a hegyekbe autóval, amíg valami baba kirándulóhelyet nem találunk. El is indultunk felfelé, nade a mi "hegyi" tapasztalataink sajnos nem igazán elegendőek az itteni viszonyokhoz, ugyanis azon találtuk magunkat, hogy a hobbi kiránduló alapszint ezeknek a hegyeknek a meghódításához már vajmi kevés.

A legközelebbi csúcs a Dachstein volt, ami elképzeléseinket felülmúló magaslatokba emelkedett. A legmagasabb pont, ahova autóval el lehet jutni, az az itteni személyfelvonó legalsó állomása - és itt már egyértelművé válik a gyanútlan turista számára, hogy gyalog bizony itt nincs esélye csak úgy sétafikálva feljebb jutni.

A sziklás hegyoldal gigászi falként emelkedett a fejünk fölé - ösvényeket vagy járható részeket nem nagyon lehetett kivenni a kisebb cserjékkel, bokrokkal tarkított ormok között. 

A jegyárusító pultnál informálódtunk, és kiderült, hogy lehetőségünk van kombinált jegyet venni a felvonóra és az itteni jégbarlangba is, illetve a felvonó második szintjével feljuthatunk a "Five fingers" nevű kilátóteraszra, ami amúgy is az egyik vágyott úti célunk volt. (igazából mindkettő, csak nem tudtuk, hogy jégbarlang itt is van)

Kombinált jegy ára: 45 Euro per fő. Itt egy kicsit megremegett a térdem, de Viktor azt mondta, szülinapom van, meg amúgy ma is babkonzervet vacsorázunk, ennyi belefér. Hát előre bocsátom - a legjobban elköltött 90 Euronk volt, valószínű a valaha volt összes utazós kirándulásunkat beleértve.

 Néhány kép a felvonós utazásról:

Megmondom őszintén, már ez sem volt semmi. Még a hegy-edzett osztrákok is sikongattak, amikor jó 40-50 m magasan(vagy még több? nehéz megítélni..) átlendültünk a közbenső tartópillérek huzalfelvonó csigáin. Már csak az első megállóig több, mint 300-400 métert emelkedhettünk, nem volt vesztegetni való idő, úgyhogy a felvonó szinte vidámparki élménnyel ért fel.

Az első megállónál tekinthettük meg a jégbarlangot, ami ugyan kicsit "cirkuszi" mutatvány élményét keltette, mégis nagyon jópofa és élvezetes volt. A kinti hőmérséklet lent a tavaknál 20 fok, az itteni kb. 1500 méteren kb. 18 fok volt, szemerkélő esővel. Bent a barlangban a legalacsonyabb hőmérséklet -3 körül volt, de az átlagos sem lehetett több 2-3 foknál. 

Itt több száz tonnányi jégtábla látható , nyáron enyhén olvadó állapotban - ezáltal hatalmas jégcsapok és a cseppkövekhez hasonló jégoszlopok alakultak ki, amiket színes fényekkel világítottak meg, és zenét játszottak le közben. Szép és érdekes élmény volt, és a körút végén egy függőhídon is át lehetett menni egy "jég-vízesés" felett.

 Itt megtekinthető még egy interaktív erdei múzeum, amelynek témája a környezetvédelem, és a fenntartható energiagazdálkodás - sajnos ezt visszafelé néztük meg, és már zárás előtt voltunk, így nem tudtunk annyi időt eltölteni itt, mint szerettünk volna, pedig érdekes volt.

A felvonó itteni állomásáról további potom néhány száz métert szárnyaltunk felfelé a hegycsúcsi megállóhoz, amely kb. 2200 m magasságban helyezkedett el, és kb. 10-12 fok körüli volt a hőmérséklet.

Ahogy kiléptünk a felvonó épületéből, megdöbbentően gyönyörű látvány tárult elénk. A hegyi épület ugyanis úgy került kialakításra, hogy a látogató rögtön szemtől szemben találja magát a szomszédos hegycsúcs gleccserével, ráadásul a közeli felhőkön átszűrődő déli fény még inkább "földöntúli", érzést nyújtott. Ez az új világ azonnal magával ragadott minket. 

Még több képért kattints a galériára!

Az itteniek nagyon okosak, ha túrázásról van szó. Ez a hely is úgy lett kialakítva, hogy 3-4 irányban el lehetett indulni különböző ösvényeken, ahol 15-30-45 perc, vagy 1-2 órás sétatávolságra különböző objektumokat telepítettek. Ez lehetett kilátó, étterem, jégbarlangbejárat, vagy akár egy olyan hülyeség, mint egy bazi nagy vascápa, amibe bele lehet mászni (természetesen ez kihagyhatatlan volt). Ez ad az embernek egy célt, egy biztonságot, hogy hova is induljon el - szabadidő és állóképesség függvényében. Találtunk több helyen kisebb jégtömböket is.

Eljutottunk a five fingers kilátóhoz is, ami tényleg szuper élmény volt, ráadásul a szemerkélő eső és a felhők állása is megkímélt minket, és lehetővé tette, hogy élvezzük a látványt.

https://www.google.at/maps/place/5+Fingers/@47.5304995,13.6859064,1781m/data=!3m1!1e3!4m5!3m4!1s0x477137130be183b5:0xde697ea5a3c25143!8m2!3d47.5285846!4d13.6920467

Egyszerűen csodás napot töltöttünk itt, hibátlan volt minden, és tényleg szavakkal leírhatatlan a látvány. Volt néhány következtetés, amit azonban le kellett vonnunk. Az első az: ilyen túrára SOKKAL több kaja és víz kell, mint gondoltuk. Szinte végig éhesek voltunk, mert ugyan vittünk müzliszeletet, harapnivalót, talán 1-2 szendvicset is - de ez nagyon kevés volt ahhoz képest, mint amire szükségünk lett volna. A másik pedig, hogy ugyan a cipőnk szuper volt a terepre, de a felsőruházatunk, és az én hátizsákom nagyon béna ehhez, szóval egy kicsit fel kell fejlesztenünk a hegyi felszerelésünket.

Élményekkel teli, de fáradtan és éhesen érkeztünk le újra a hegyről, zuhogó esőben és hatalmas szélben. Mint kiderült, amíg fent voltunk, alattunk hatalmas vihar tombolt, de ebből mi 2000 m-en nem sokat észleltünk. Az első boltban bevásároltunk egy csomó konzervet, és egy jóféle bort, majd visszatértünk a campingbe, ahol az eső miatt úgy döntöttünk, a recepció mellett maradunk a medence fedett teraszán, és ott költöttük el nagy örömmel a vacsoránkat.

Már alig vártuk, hogy aludjunk, és visszatértünk a sátrunkhoz. Ekkor jött a meglepi, ugyanis a teljes sötétségben először csak azt láttuk, hogy a sátor eltűnt. A következő pillanatban felfogtuk a szakadó esőben, hogy a szomszédos fán lévő összetekert romhalmaz maga lenne a tisztes szállóhelyünk. Közelebb lépve láttuk, hogy a telefontöltőinkkel és hosszabbítókábelünkkel tekerte valaki a fára - azóta is hálásak vagyunk neki, hogy nem hagyta, hogy a viharban lába kéljen. 

A sátor újra összeállítása nem is volt olyan nagy gond. Azonban a benne lévő összes ruhánk, száraz holmink, és hálózsákunk teljesen szétázott. Így a lefekvés nem volt olyan komfortos, mint amilyenre számítottunk... Szerencsére annyira de annyira fáradtak voltunk, hogy ennek ellenére összeszedve a szárazon maradt holminkat beburkolózva sikerült elég gyorsan elaludnunk.

Másnapra fürdőzést és bringázást terveztünk, azonban még reggel is esett az eső, így ez nem tűnt ideális választásnak. Mivel az esőben nem volt nagy kedvünk sátrat bontani, így a városi tartalékprogramot választottuk, és elmentünk Salzburgba várost nézni és múzeumozni.

Fáradtságunk és a hideg idő ellenére remekül sikerült a napunk. A természettudományi múzeumot látogattuk meg, aminek egy interaktív, játékos része, és akváriuma is van - tényleg egy szuper egész napos program, ráadásul nagyon baráti belépőárral. (8 Euro/fő)

Mivel ismét közeledett a vihar, és aránylag kevés tiszta és illatos ruhánk és alvóalkalmatosságunk maradt, így úgy döntöttünk, szedjük a sátorfánkat. 

Aki azt hiszi, hogy szépen hazamentünk, ittunk egy forró teát és ágyba bújtunk, az most persze mellélőtt, mert úgy gondoltuk, ha már egy nappal rövidebb a nyaralásunk, mint terveztük, akkor bizony megtöltjük minden egyes percét élményekkel.

Így hazafelé a számunkra eddig ismeretlen Gmundent ejtettük útba, amit egy ismerős ajánlása alapján kerestünk fel. 

https://www.google.at/maps/place/4810+Gmunden/@47.8791436,13.7679053,12z/data=!3m1!4b1!4m5!3m4!1s0x4773fd7df9973719:0x5f983aa5f1949ec3!8m2!3d47.91839!4d13.79933

Szerencsére a tetőcsomagtartóról csak lekaptuk a bringákat, és így a városnézést 2 óra alatt is rendkívül tartalmassá tudtuk tenni. A kisváros nagyon hasonlít Hallstattra, csak lakhatóbb, igazibb, igazi emberekkel és kevesebb giccsel. :) Szóval nagyon tetszett, szeretnénk majd hosszabb időre egyszer újra eljönni ide. :)

A város különlegessége a tóban lévő sziget, amelyre egy templomot építettek. Ezt egy hídon lehet megközelíteni - tényleg mesebeli látvány, és itt egészen kevés turistával találkoztunk, úgyhogy sokkal kellemesebb volt, mint a Hallstatti városnézés.

Összességében remek napokat töltöttünk itt el, és bár rengeteg dolgot láttunk, végig az volt az érzésünk, hogy minél többet fedezünk fel, annál több további felfedezésre váró hely van ezen a környéken. Mind családdal, baráti társasággal, vagy sportosabb kirándulóknak is szívből tudjuk ajánlani a Salzburg-Oberösterreich régiók meglátogatását - mi egészen biztosan többször vissza fogunk még térni ide!

A tó látképe Gmundenből - egy szinte névtelen kisváros, a kirándulási lehetőségek végtelennek tűnő tárházával

Csodás nyári időre ébredtünk:

Úgy döntöttünk, hogy ezen a napon bringázni fogunk. 

Így a mellettünk lévő Mondsee-t tekertük körbe. Ez a távolság mindössze 20-22 km lenne, és a körút nagyjából 3 km-re indult a tábortól, úgyhogy nagyon lazán tudtunk kitérőket beiktatni. Így bármi érdekeset láttunk, vagy meg szerettünk volna nézni valamit, akkor gond nélkül ki tudtunk térni - az időnkbe és az erőnkbe is belefért.

Bicajos kirándulás lévén aránylag kevés fotót készítettünk, inkább igyekeztünk kiélvezni a tájat és a szép időt. Több helyen is strandoltunk, várost néztünk, pihengettünk. A víz nagyon kellemes volt, és bringázás közben a szél is kellemesen fújt, úgyhogy tényleg nagyon nagy szerencsénk volt.

Első kicsi állomásunk a St. Lorenzi (testvérvárosa: Lőrinci) templomnap volt. A templomnak nem jelent mást, mint tradicionális osztrák bőrgatyában és térdzokniban sramlizenére kajálást - úgyhogy ezt a programot elég gyorsan letudtuk, bár ha éhesek lettünk volna, nem lett volna rossz alkalom kipróbálni a hidegen füstölt pisztrángot..

Ilyen nagy a buli a helyieknél!

Strandoltunk, kártyáztunk, Viktort megvertem snapszerben. (Dehogyis, volt, hogy egy pontot sem szereztem..) Szép napunk volt, láttunk sok-sok szép hegyet, kedves kis városkákat, és nagyon szép strandokat. Tettünk egy kitérőt a nem messze lévő Atterseehez is, és voltak szebb erdős, kissé meredek részek is a bicikliúton. Találtunk egy bringalagutat is, ami az autóúttól teljesen elszeparálva vezetett át a hegyen, meg-meg szakítva kis nyílásokkal, ahol meg lehetett állni. Király volt. :)

Délután Mondsee várost néztük meg, ami a tóhoz tartozó főbb város, és egy nagyon aranyos kis hely. Felmásztunk a város széli hegyre is, és onnan is nézelődtünk egy jót. Még fél 6 körül is olyan melegünk volt, hogy iziben visszamentünk strandolni az itteni strandra, ami szuper döntésnek bizonyult. Itt kellett belépőt fizetnünk, de simán megérte, ugyanis a tó vizén hatalmas felfújható úszó játszótér is van, ami minden korosztály számára tartogatott pár boldog pillanatot. :)

Napi költéseink: Minimálebéd a strandon az életben maradás érdekében: 16 Euro, esti strandbelépő: 6 Euro, 2 sör a strandon: 9 Euro

Hurrá, ismét nyaralunk! :)

A mostani kirándulás legfőképpen a kikapcsolódásról fog szólni így most egy rövidebb és kevésbé kultúrsokkos beszámolót tervezünk írni. A terv 5 napot eltölteni Salzkemmergut régiójában , kihasználva a bringázásra és kirándulásra adódó lehetőségeket.

Bécsből reggeli pakolás után két utas társaságában indultunk. Az egyik egy kicsit fura szíriai szőke kék szemű pasi volt, aki 6 éve él Németországban. Ő nem tudta pontosan hogy hova akar eljutni, így hagytuk az eredeti terveinket rugalmasan módosítani hogy ki tudjuk őt tenni egy alkalmas helyen. 

Így egy lassan elhúzódó egyeztetés után véletlenül kerültünk Sankt Gilgenbe, a Wolfgangsee partjára. Gyors google keresés után rájöttünk, hogy pont itt található a több, mint 50 éves hegyi libegő, amit egyébként is szerettünk volna megnézni, így ez lett az első úticélunk.

Ide érkeztünk hát még, cuccokkal, örömmel:

Már az út is nagyon szép volt, és a hegyek között fekvő tiszta tavak látványa is fantasztikus. Összeállítottuk a hegyi túlélőcsomagunkat is, és nekivágtunk az első kalandnak.

Irány a jegyvásárlás, és itt máris beleütközünk az első akadályokba - mégpedig pár száz tolakodó, hangoskodó kínai személyében. Lelkesebb törzsolvasóink tudják, hogy milyen viszonyban vagyunk a kínai csoportokkal - hát ez most sem változott meg, úgyhogy a sorban állás közben máris elfáradtak az idegeink.

A felvonók látványa és a nagy izgalom természetesen kárpótolt a tolongás kellemetlenségeiért. A kis felvonóház nagyon hangulatos, és minden az építés idejéből, 1957-ből származik - a csempétől, a székeken át, minden megmaradt olyannak, mint ahogy annak idején építették, természetesen gondos karbantartás következményeképp.

Hamarosan be is ülhettünk a kis fülkékbe, amik nem kevesebb, mint 1200 m magasságba vittek fel. A felvonó 2,7 km hosszú, és ez alatt a hatalmas táv alatt mindössze 5 oszlopa van - az első 800 méter távolság környékén, így az ember tényleg úgy érzi, mintha repülne... A pillérek közötti táv olyan nagy, hogy a felvonó sodronya teljesen behajlik, és a szemben haladó kocsik egyensúlyozzák ki egymást - tényleg egy élmény volt magát a szerkezetet is megfigyelni.

Kb. 15 perc alatt fel is értünk a Zwölferhorn nevezetű csúcsra. Egészen pontosan ide:

https://www.google.at/maps/place/Zw%C3%B6lferhorn/@47.7550719,13.3515118,3040m/data=!3m1!1e3!4m13!1m7!3m6!1s0x4776ba512bd13aa5:0xa32803a30fa61b1f!2sZw%C3%B6lferhorn!3b1!8m2!3d47.7333333!4d13.35!3m4!1s0x4776bae468d9980f:0xf838a1578d810f77!8m2!3d47.7425178!4d13.3514678

A hegyen igazi jó turista módjára egyből elfogyasztottuk az ebédre szánt szendvicsünket, és így tele hassal vághattunk neki a lefelé vezető útnak, ami elárulom, néhány szorzóval több volt, mint a légvonalban megtett kb. 3 km. :D A lefelé vezető ösvények általában jól járhatóak voltak, de volt, ahol a kalandosabb utat választottuk, és óvatosan ereszkedtünk lefelé. A kilátás a Wolfgangsee tóra fantasztikus , időről időre kilátópontokba botlik az ember. A domb lankásabb részein tehenek és szamarak legelésznek, és mint ez Ausztriában szokásos, útközben legalább 2 hegyi vendéglőben falatozhat és sörözhet a teli pénztárcájú turista.

Kellemes utunkról képeket a következő galériában találtok:

 Nos, hát erős kezdet volt, nagyon-nagyon tetszett mindkettőnknek a hely, és bár csak lefelé mentünk, az is eléggé fárasztó menet volt.

Miután leértünk, autóval a szomszédos Mondsee tó felé indultunk, amitől nem messze található a campingünk. A szálláskereséssel kapcsolatban két hete rengeteg nehézségünk adódott, mert a közeli régióban ez volt az egyetlen egy camping, ahol még tudtunk sátorhelyet foglalni - és valóban, az összes camping előtti bekötő úton sorban láttuk a "betelt" feliratokat. A Mondsee- Wolfgangsee- Attersee hármas tócsoport maga egy turistaparadicsom - a gyönyörűen tiszta vizű tavak mellőzik az alpoki édesvizek ama sajátosságát, hogy nyáron is kibírhatatlanul hidegek legyenek - kiváló kavicsos strandok és nagyon kellemes vízhőmérséklet jellemzi őket. A körülölelő hegyek és a tavak felszíne közt 1000-1800 m szintkülönbség van, így a túrázási lehetőségeket halmaza szinte kimeríthetetlen a kellemes sétától a profi falmászó szintig.

Na ezt nem csak mi vettük észre, szóval ezzel sajnos nyári Balatonra hajazó zsúfoltság is társul, és persze még az osztrák színvonalhoz képest is néha bicskanyitogatóan magas árak. Legközelebb már ezzel is számolunk, így nem ér majd meglepi.

Mindig elkezdem írni a blogot, aztán amikor ránézek a térképre, egyből elszalad 10 perc azzal, hogy nézegetem, ahol voltunk, meg hogy hova kéne még menni... Nagyon jó hely TÉNYLEG :D

Tehát megérkeztünk a híres neves campingbe. Ez a hely a városokon kívül van Mondsee-től nem messze, és néhány "dombon" keresztül kell jutni egy kellemes hegyi úton, hogy az ember rátaláljon az erdő mellett megbújó táborra. Ez az itt ni:

https://www.google.at/maps/place/Camp+Mond+See+Land/@47.8670724,13.3046418,501m/data=!3m2!1e3!4b1!4m7!3m6!1s0x4776a17d1c82ddf7:0xcd63fd2907148165!5m1!1s2018-09-16!8m2!3d47.8670724!4d13.3068358

Nem titkolt célom volt, hogy Viktorral megszerettessem a campingezést, mivel eléggé eltérő gyerekkori emlékeink voltak erről a dologról, és meg voltam győződve róla, hogy imádni fogja a dolgot. :) Ennél alkalmasabb helyre nem is jöhettünk volna - a campingben mosoda, konyha, szuper új szaniterek, privát zuhanyzófülkék, medence, napozóterasz, étterem, csocsó, biliárd, horgásztó és nagyon kedves személyzet és vendégek vártak. A gyerekeknek hatalmas játszótér is volt, és hozzá tartozott egy Robinson-völgy fantázianevű erdős terület szépen kiépített sétányokkal, padokkal, tűzrakó hellyel, kis patakkal. Szóval tényleg nagyon felszerelt, szuper kis hely, nagy szerencsénk volt, hogy ezt fogtuk ki. A férőhelyekről nem hazudtak - az érkezésünkkor ez is teljesen fullon volt.

 Hogy komfortunkat tovább fokozzuk, kölcsönkértünk egy nagyobb méretű sátrat, és bevásároltunk matracokból is, így tényleg szuper tábort vertünk magunknak. 

Első napi költségeink: Parkolás 4 Euro, felvonó csak felfelé (!) 2x18,50 Euro (ouch..), Sparból kaja estére és a kövi napra : kb. 22 Euro, 1 db életmentő kávé kb. 2,5 Euro
Camping 4 napra helyi adóval együtt: kb. 130 Euro

Mint látjátok, hiába eszik babkonzervet az ember, ezt a nyaralást nehéz minimum költségből kihozni. Amúgy a babkonzerv szuper volt... :)

...azon kívül, hogy végig a szép gyűrűmet nézegetem, ismét ki kell emelnem a Qatar Airways szolgáltatásának minőségét. Az egész napot végigesszük és isszuk. :D Filmek, zenék, működő WiFi és kényelem gondoskodik arról, hogy ne érezzük fárasztónak a közel 16 órás utat, aminek lassan vége. Komolyan, ez maga egy wellness.

A reptéri fuvarunk hajnalban fél órával hamarabb érkezett, tök nyugiban értünk ki a reptérre, és minden iratunkat magunkkal vittük. :D

Az egyetlen említésre való élmény a totális gördülékenységen kívül a reptéri biztonsági kontroll volt, ugyanis Duhában besípolt nálam a fémérzékelő kapu. Szuper-udvariasan félreállított egy hölgy, és a fémdetektorral körülvizsgált, ami szintén pittyegett. Na és hol? Hát csakis a fenekemnél. :D úgyhogy a tegnapi tengeri kajában vagy volt némi nehézfém, vagy a sok edzéstől acélseggem lett, ezt nem lehet tudni. Mindenesetre ha tudtuk volna, hogy van még egy kofferünk, akkor könnyebb lett volna tegnap pakolni. :D némi gondolkodás után úgy döntöttek, hogy nem jelentek nemzetbiztonsági kockázatot, úgyhogy szabadon távozhattam. :)

Még néhány élményszerű képet készítettünk felülnézetből Doháról, ahol látszanak a mesterséges szigetek és városrészek.

Plusz egy ráadásként a tiszta időben 13 km magasságból vethettünk egy pillantást Irán hegyeire:

Remélem, hamarosan rendben landolunk, és készülhetünk az otthoni vidám kis napjaink folytatására - és persze egy új kalandra!

Köszönjük az olvasást! :)

A Vidracsalád

Mivel a tegnapi napon a robogós affér miatt nem fért bele minden az időnkbe, így ma ismét hajnali kelés után vágtunk útnak. A robogót csak 11-re kellett visszavinnünk, így elég időnk jutott még egy kis kiruccanásra.

A kiszemelt hely Pattaya egyetlen valóban izgalmas látványossága volt, amit már alig vártunk, hogy láthassunk. Ez az “Igazság szentélye”, egy hatalmas szentély több vallás és a thai kultúra számára.

Az épület a dzsungelszerű erdőből közelíthető meg, és egy lépcsőn a domboldalból lemászva a tengerparton áll. A képek alapján azt gondolná az ember, hogy ez egy több száz éves kőtemplom, pedig nem. :) Valójában 37 éve épül folyamatosan, jelenleg 80 százalékos készültségben van, és kapaszkodjatok meg - az egész fa. Egyedül az alapozásban használtak betont, az összes többi elem az oszlopoktól a födémeken át az utolsó szoborig - minden fa! Még szegeket sem használnak, csak amíg a helyükre nem kerülnek az elemek, ott faékekkel illesztik őket egymásba. Egy ilyen monumentális épületet ezzel a technológiával készíteni teljesen megdöbbentő. Gyönyörű munka, és maga a ház egy szimbólum, hisz a tengeri levegő miatt soha nem lesz teljesen kész, mindig lesz rajta javítani való, ezzel az élet végtelen körforgását szimbolizálva.

Ez nem egy egyszerű szentély, ugyanis több vallás elemeinek a tiszteletére készültek el a termek és azok szereplői, a számtalan fa szobor. Első sorban a buddhizmus két ágának jelképeit mutatja be. Az egyik ág az ismertebb kínai és nepáli filozófia; a lélekvándorlásban és a természeti törvényekben, univerzális erőkben hisznek a követők, és a végső cél a nirvana elérése. A thai és burmai, laoszi ág ezzel szemben kicsit jobban hasonlít a kereszténységre. E szerint csak egy életünk van, és ezt kell méltón élnünk, majd halálunk után a lelkünk tovább él a túlvilágon - megvilágosodott boldogságban és szépségben a mennyországban, vagy csúf, torz pocakos szörnyként a pokolban. A legelső tanítás, hogy önmagunkat kell szeretnünk, mert csak ekkor válunk képessé mások szeretetére. Nekik 5 parancsolatuk van: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, élj monogám életet, és ne igyál alkoholt. Elég szimpatikus volt, amíg az ötödiket meg nem hallottam. :)

Ezen kívül a családi egység és a felelősség érzése is fontos a vallásban. Itt kezdtük megérteni, miért alszanak az apró kismajmok éjjel a bazári eladókkal -  egyszerűen egy családi vállalkozásként működik szinte minden, ami így működni tud, és papa-mama-gyerekek éjjel-nappal együtt vannak.

A harmadik vallás a hinduizmus volt. Itt az istenek és az elemek egyensúlya jelent meg a szobrokon, összekapcsolódva a buddhista tanításokkal.

A szentély fő üzenete rendkívül pozitív volt. Az éppíttető üzletember szavai voltak egy táblára vésve, miszerint az igazi bölcsességet és békét csak úgy találhatjuk meg, ha nyitottak vagyunk, tanulunk és megismerjük mások tanításait, és elfogadjuk, hogy az igazsághoz ugyan különböző utak vezetnek, de a cél és a valódi tartalom mindig ugyanaz marad; az egyensúly és az egyetemes béke megtalálása.

Annyira szép volt, és meg is lepett minket, hogy ennyire mélyen érintett ez a hely. Mivel a reggel legelső vezetésén vettünk részt, csak ketten voltunk, turisták nélkül, igazán szuper volt. :)

Itt találtunk pár boldog vigyorgó elefántot is, akiket megfogdostunk és nagy örömmel megetettünk banánnal. Ezeket itt tényleg szerették, babusgatták, úgyhogy végre nem éreztük kellemetlennek a szitut. :) Az elefántlovaglást azért továbbra is kihagytuk.

Az egyik tengerparti kis faragott házikóban beszélgettünk kicsit, egy pár romantikus és örömteli pillanat után Viktor egy fontos kérdést tett nekem fel, és ezen a fantasztikus helyen eljegyeztük egymást! :) Így hát boldog jegyespárként folytattuk a kalandjainkat. :)

Hogy megünnepeljük ezt a számunkra fontos napot, igyekeztünk szuper dolgokkal kitölteni az időnket. Így visszavittük a motort, majd egyből lebaktattunk a tengerpartra, ittunk egy jó hideg sört, és megajándékoztuk magunkat egy utolsó fürdéssel és magunkba szívtuk a trópusi napsugarak erejét.

A parton újabb hihetetlen élményben volt részünk. Kibéreltünk két napozóágyat, ahol boldogan fogyasztottuk el a magunkkal hozott chipsünket (a chipsek naaaagyon jók! Sokszor nem olajban sütik őket, és tengeri herkentyűkből, tápiókából, babból, borsóból készülnek). Mellettünk egy fiatalabb társaság volt, és a hozzánk közel eső szélen egy egyelőre kevésbé sikeres átalakításon átesett ladyboy ült. (ez csak annyit jelent, hogy felismerhető volt, mert a sikeres átalakítás után ugyan senki nem mondja meg, hogy miből lett a cserebogár.) Belőlük rengeteget láttunk, ez itt tényleg egy "hétköznapi" dolognak számít, ők azok a férfiak, akik nőnek érzik magukat, és nőként élik az életüket, összekuporgatott pénzüket műtétekre és kezelésekre költik. Egy pár óra elteltével egyedül maradt, és megszólított minket többé-kevésbé angolul  - nézzétek, ott egy szerzetes a parton!

És valóban ott volt, narancssárga köpenyében állt a tengerparton a napozóágyak és árusok tömegei között, mint egy szilárd oszlop, mosolyogva, és nézte a tengert. Nem ritka látvány a szerzetesek látványa, már hozzászoktunk, hogy motoros taxival járnak (motoros taxi: felpattantok a vezető mögé a robogóra és nyomás. Igen, többen is. :) ), hogy az utcán az árusok közt lavíroznak egyszerű papucsaikban, és persze a monostorokban is szép számmal találkoztunk velük. De akkor, ott a nyüzsgő, forró tengerparton mégis teljesen abszurd, mégis szép látványt nyújtott a jelenléte.

A ladyboy ugyanígy vélekedett. :) Sajnos nem emlékszem a nevére, talán Camilla vagy Hannah, udvariasan bemutatkozott, és megkérdezte, honnan jöttünk, hogy tetszik nekünk Pattaya. Aztán magáról kezdett mesélni, és elmondta, hogy 7 éve él ebben a városban, és az egyik legnívósabb színpadi varieté helyen lépett fel táncosnőként (az igazi nők között, bizony),  viszont mivel itt nincs konkrét szezon, így évi 365 napon nyitva vannak ezek a bárok, és szinte minden nap előadást adnak. Elmondta, hogy most egy darabig nem fog dolgozni, mert ezalatt a 7 év alatt minden este dolgozott, amikor valami fontos ok el nem szakította ettől, és ez hatalmas stressz volt számára. A műsornak mindig kiválónak kell lennie, mert ma már a legolcsóbb jegyet 900 Baht alatt nem is lehet kapni (ez kb 30 euro), így nagyok a műsorral szembeni elvárások. Elmondta, hogy nagyon jó nekem, hogy tudok jól angolul, ő most szeretne jobban több nyelvet megtanulni, mert az a vágya, hogy utazhasson, mint mi. :) A thaiok első sorban ázsiai országokba vágynak, Japánba, Koreába, Tibetbe, vagy Indonézia szigeteire - itt nem mindenhol lehet az angollal boldogulni (nekünk sem volt könnyű), így az adott ország nyelvén is kell valamelyest beszélni, hogy könnyedén eligazodhassanak. A másik fő álom számukra Párizs meglátogatása (ezt másoktól is hallottam), hát személyes tapasztalatból mondom, angollal itt sem lehet sokra menni. :D

Szóval nagyon pozitív és érdekes élmény volt vele beszélgetni, tényleg örülök, hogy megszólított. 

Utána pakolás, készülődés az utazásra, reptéri transzfer foglalás jött - ezeket gyorsan letudtuk. Elmentünk egy búcsúzó masszázsra, ami szintén szuperül sikerült, felfrissültünk kicsit. :) Viktor némi lelkesedéssel vásárolt be a szuper nasikból, ezekből egy jó adagot hazamentettünk: 

A búcsúestünket különlegesen akartuk eltölteni, úgyhogy egy nagyon elegáns étteremben vacsoráztunk. Ezen a helyen egyrészt egy fantasztikus kert volt kialakítva, benne vízeséssel, szobrokkal és rengeteg virággal. A nagy durranás pedig az volt, hogy a színpadon közben tradicionális thai táncokat mutattak be. Ezt én nagyon szerettem volna látni, úgyhogy szuper volt, hogy itt eszegetés közben ilyen szép környezetben lehetett benne részünk.  Mivel direkt a színpad elé foglaltunk asztalt, így nagyon látványos élmény volt.

Egy nagynak tűnő tengeri tálat rendeltünk nagyobb rákfélékkel, kagylókkal, tintahallal. Finom volt, de utána kellett még egy sültkrumplit kérnünk, hogy jól lakjunk, és hát árban meg… igen borsos volt. Úgyhogy megegyeztünk abban, hogy jó dolgok ezek, de jobb, ha egytálételben vannak benne, mert így önmagukban nem túl táplálóak, és sokat kellett küzdeni minden falatért. Kedvesen megtanították nekünk, hogyan kell enni ezeket a dolgokat. (volt olyanfajta rák, amit még soha nem is láttam, nem hogy megpucolni tudtam volna)

Szóval csodálatos napunk volt, szép zárása az itteni élményeinknek. Örökké emlékezni fogunk rá. :)

Pattaya, hát nem tudom, mond-e ez nektek valamit. Ez a város azért került fel a listánkra, mert ide találtunk olcsó repjegyet. Sokan azt írták, hogy ez a város sokkal több, mint egy tengerparti felhőkarcolók att élő bordélyház - hát nem! :D ez pont ennyi!

Viktor ezt szerencsére az utazás szervezésekor gyorsan felmérte, így nem itt töltöttünk el 10 napot. Hát nagyon uncsi lett volna. Mondjuk, hogy a célközönség nem mi vagyunk. A “sétáló utca” nevű úton lévő bárokban mindent megtalál az érdeklődő - az Amsterdami piros lámpás negyed ehhez képest a hetedikesek sakkversenye.

A város és a hotelünk is tele van pocakos öregekkel, akik büszkén vonulnak a szebbnél szebb fiatal thai csajokkal az utcán. Igaz szerelem.  :)

Szóval a turizmus tombol, a város épül. 50 év alatt itt is felhúztak egy 80 felhőlarcolót, ha nem többet, csak itt Dohával ellentétben a földszinten megmaradt a régi életmód. A tengerpart sajnos annyira koszos volt, hogy az első este, amikor ki akartunk ülni egy sörrel nézni a vizet, szinte sokkot kaptam. A promenádon álló lányok mellett csomó szemét, és hát rengeteg patkány. Egyszer elcsíptük, ahogy átszaladt egy nagyobb állat a két magassarkúba bújtatott miniszoknyás láb közt. :D

Szóval nem voltunk lenyűgözve a parttól, így az első napunkon robogót béreltünk, egyből két napra. Már ez is csak zökkenőkkel sikerült, de végül megalkudtunk. Itt szintén csak étteremben tudtunk kajálni - a rendes vegyesboltok olyannyira el vannak dugva a turisták elől, hogy mondjuk kenyeret vajjal meg felvágottal az egész nyaralás alatt alig tudtunk volna venni, pedig igazán sokat mentünk és felfedeztünk.

Az utcai kajával csak az utolsó napokon mertünk itt kísérletezni, mivel turistaparadicsomban voltunk, a bangkokihoz képest már egy fokkal jobb körülményekkel találkoztunk.

Az első napunkon a robogóval megpróbáltuk felfedezni a környéket de elég nagy vonzáskörzetben csak hasonló partot találtunk bazárral, fizetős napágyakkal és hullámzó, szép színű, de sznorkelezésre nem alkalmas tengerrel. Megnéztük a helyi Buddha szentélyt és a kilátót, sajnos a Phuketi élményeinkhez képest ezek eltörpültek, de azért élveztük. Este megnéztünk egy-két zenés műsoros helyet, próbáltuk kitalálni, mi legyen a másnapi program.

Végül sok kutakodás után megtaláltuk a nekünk való megoldást: másnap az első reggeli komppal áthajöztunk a közeli szigetre, a Ko Lanra. Itt több strand is volt, megnéztünk kettőt is. A víz nagyon szép tiszta és gyönyörű kék volt, de sajnos halakat nem nagyon lehetett látni. Találtunk viszont egy óriási tengeri sün mezőt, ahol olyan méretű sünök éltek, amit eddig el sem tudtam képzelni… konkrétan a tüskés gömbök átmérője 30-40, akár 50 centis is simán megvolt, és ilyenből alattunk több száz. Nem keltett bennem jó érzést a látvány, úgyhogy rövid snorkelezés után sétálgattunk, pihentünk. Találtunk egy hotelt egy kiváló kerti csappal és zuhanyzóval, ahova a legtermészetesebb dologként lógtunk be a nap folyamán háromszor megfürdeni, szerettük. :)

A szigetről való visszatérés után még szerettünk volna egy kisebb kirándulást tenni a robogóval. El is indultunk, és út közben próbáltunk benzinkutat keresni. Hát nem volt egyszerű. Mivel a Google nem enged Thaiföldön offline térképet letölteni, így korlátozottak voltak a lehetőségeink. (Egyébként én voltam a telefontartó a motoron, Viktor vezetett a kaotikus baloldali közlekedésben, én meg hátulról üvöltöttem a szélben “most balra, most balra, áh késő,újratervezés” és dugdostam előre a telefont az arcába, imádtuk. :D)

Szóval nem találtunk benzinkutat, és a sofőrnek világmegváltó ötlete támadt - kérdezzük meg a rendőröktől, akik az út mellett állnak. Nem is gond, de sajnos bölcsebb vidratársak tanácsát figyelmen kívül hagyva a kapitány nem tartotta magánál érvényes vezetői engedélyét, sem a gondosan lefénymásolt utazási okmányait, sem a már rendőrségről kikért vízumelhagyási bizonylatot. Hiába mondtam én hogy biztos úr, strandon voltunk, hát csak nem akartuk hogy ellopják értékeink, ne büntessen már meg kérem. Nem használt. Úgyhogy. Kétszer voltunk a rendőrségen 10 nap alatt, hát ezt is meg kellett élni. :D szerencsére egy barátságos 400 bathos büntetéssel megúsztuk, úgyhogy végülis van min nevetni, az sem utolsó.  :)

Pattayai napjaink során 3 masszázsra is elmentünk. Viktornak ez szakmai tanulmányi utazás is volt egyben, én pedig hosszas kérlelés után beadtam a derekam és vele tartottam. :) Az első bulink thai masszázs volt. Ezt a fajta masszázst ruhában végzik, általában egy nagyobb helyiségben sok szivacs van a földön, és ezeken hajtogatják és tapossák az embereket jobbra-balra.

Nekem kifejezetten tetszett. :) Viktor tanult ilyen fajta masszázst is, de szerintem most ő is elesett pár új technikát.

Voltunk talpmasszázson is, ami szintén nagyon buli, ugyanis nem csak kézzel, hanem egy fa pálcával is végzik. Ennek a segítségével nyomják meg a valamilyen pontokat, amik nagyon fontosak valamilyen szempontból. :D erről a másik Vidra jobban tudna írni, de nem akar, kérdéseitekre szívesen válaszol a személyes telefonos ügyfélszolgálatán. :D én megint csak annyit tudok hozzátenni, hogy tetszett. :)

Ezen kívül voltunk hát- és olajos masszázson, ami kicsit a nyugati masszázstechnika és a thai nyújtogatás keveréke. Jól esett, de meg sem közelíti azt a hatékonyságot és eredményt, amit Viktor tud elérni. Szóval a masszázs is összességében egy fontos élmény volt, tanultunk belőle, sokat beszéltünk róla és élveztük. Természetesen a csomagunk máris tele van a legjobb krémekkel, olajokkal és talpra való fa pálcikákkal. :)